[Részlet egy hosszabb regényből.]
A mély lelke, Az álmok szirénje
Órákon át jártam a partot, magam mögött hagytam Dunwallt, és mentem, míg a hullámok sírása el nem fojtott minden más érzést. Zokogtam, és tudtam, hogy nem jössz, szerelmem.
Te uralod az álmaim, ott látlak érzékeimmel, melyeket ébren nem ismerek, mélybeli otthonod sötét pompájában. Ott az óceán a hátadon nyugszik, mint egy alvó gyermek apja vállán.
A kétségbeesett, álmatlan éjeken nem hatalmas leviatánként tűnsz fel előttem, hanem fiatal férfiként, és a szemed fekete, akár az Üresség.