[Részlet egy természettudós naplójából]
Míg a kábel el nem pattant, nem volt semmi látnivaló. Semmi jelentenivaló. Lámpásom csak a fenekelten mélységet világította meg, és küldetésemet keserű kudarcként éltem meg. Üres kézzel kellett volna visszatérnem a felszínre, de most, életem árán, kiemelkedő felfedezést tettem. Abban a reményben írom hát ezeket a sorokat, hogy egy napon társaim ráakadnak e búvárharangra, ami sírommá lesz, és megtalálják naplómat. Szeretném tudatni másokkal,hogy mit láttam idelent, hogy milyen különleges események játszódtak le.
Zúzmara rakódik le a vastag kajütablakokra belülről, és kezd párásodni a leheletem. Hat órája vette kezdetét ez a balvégzetű kaland, és számításaim szerint nyilvánvaló, hogy már egy óra sincs hátra, és a levegő belélegezhetetlenné válik a gömbben.
Mi hozott ide? A kíváncsiság? A dicsőségvágy? Az anyagi haszon? Azokban a hónapokban, míg ezt az alámerülést terveztem, gondolataim csak az apró részleteken jártak. Az üvegablakok megedzése. A légáramlás biztosítása a felszínről a gömbbe. A zseniális kapcsoló, ami lehetővé teszi, hogy a csengettyűk révén kommunikálni lehessen a fenti hajóval. Alaposan megfontoltam a szerkezet kialakítását és megépítését. Miért nem gondoltam soha arra, hogy az itteni élőlények zokon vehetik betolakodásomat? Hogy ezt a vasszörnyet a felfoghatatlan sötétség mélyére taszítják?
Egy pillanat alatt történt az egész. A koromsötét mélyből egy cet hatalmas farokuszonya suhant el a lámpásom mellett, széles árnyékokat vetve a semmibe. Egy másodperccel később pedig az eddigi egyenletes, nyugodt merülésből egy gyomorkavaró zuhanás lett. Körülöttem felnyögött a fém, és biztosra vettem, hogy a gömböt összesajtolja a nyomás. A pörgéstől elszédültem, alig tudtam talpon maradni. Majd jött az erős ütközés, mikor bevertem koponyámat a padlón és elájultam.
Időmből egy értékes órát vergődő alvással töltöttem, majd az émelyítő valóságra riadtam. El vagyok vágva, pányva nélkül, tökéletesen ki vagyok metszve a fenti világból, és esélyem sincs a visszatérésre.
Lámpásomat nem olyan régen eloltottam, hogy takarékoskodjak a levegővel, és csak ekkor láttam meg a kísérteties ragyogó tengerfeneket. Nem is magát a tengerfeneket, hanem az azon rajzó apró, csápos lényeket. Lágy színű szőnyeget alkotnak, ahogy ide-oda tekergőznek és hullámokban haladnak, mintha csak fényt énekelnének.
Ebben a tompa ragyogásban pillantom meg őket. A leviatánokat. A nagy ceteket. Itt, a birodalmukban, ahol kecsesen és elegánsan mozognak. És céltudatosan. Többször is idejöttek a gömbhöz, az egyik majdnem hozzá is ért a kajütablakhoz hatalmas szemével. Ahogy a szembogarába meredek, világos számomra, hogy ez a lény nem esztelenül kutat préda után, hanem – engem tanulmányoz. Különös. Egymás után úsznak ide, és kukucskálnak be az ablakon. Van valami nyugtalanító intelligencia ebben a pillantásban, ami mentes minden rosszindulattól. Egy ideig nézegetik szorult helyzetemet, majd lustán tovaúsznak oda, ahol az elszakadt kábel hever a tengerfenéken.
Arról álmodozom, hogy egyikük hatalmas állkapcsába fogja a kábelt, és felhúz a felszínre, de ez csak a fogyatkozó levegő keltette mámoros káprázat. Azt veszem észre, hogy most már levegőért kapkodom, miközben a lények eltávolodnak, és messziről néznek. Itt más a daluk. Éveken át hallgattam a felszínen, ám itt lélekből jövő és megható. A bennem levő természettudós kezdi gyanítani, hogy olyan hangok is vannak benne, amelyeket észlelni sem tudunk. Ám itt, a mélyben, érezni lehet őket. Azt hiszem, vigasztalni próbálnak halálom óráján.
Douglas Church vezető kutató
ESS Őrző, Előretolt felfedezőhajó
Természettudományi Akadémia