[Részlet egy fiatal cetvadász útinaplójából]
Egy szigonyos meséje, 1. köt.: Avagy a cetvadász korai kalandjai
Nina húgommal együtt hagytuk el Tyviát, elbúcsúztunk nagynénénktől, aki kora gyermekkorunk óta nevelt. Elhagyván szülővárosunkat, Yarót, és a születésünktől ismert, hideg, de csodaszép fehér tájakat, hajóra szálltunk Dunwall felé. A szüleink jókora örökséget hagytak ránk, és a felét arra költöttük, hogy a fővárosba menjünk, és egy kis import boltocskát nyissunk a tyviai prémeknek.
Miután segítettem Ninának beindítani az üzletet, szabadon követhettem az álmaim. Életem legizgalmasabb tette volt elszegődni egy cetvadász hajóra, de csak egy állomásnak gondoltam: úgy terveztem, egyszer majd én is egy ilyen hajó kapitánya leszek, és végül egy flottára való cetvadász hajóm lesz. Nina könnyekkel a szemében vett búcsút tőlem, és nem láttam sok-sok hónapon át.
A szigonyos tanítványaként közelről láttam, hogyan követik és vadásszák le a hatalmas bestiákat. Semmi sem tüzelte fel így a vérem, mint a szél és a dübörgő hullámok, a sebzett cet utáni vágta, a vastag húsba ágyazott kábelfonatok nyomán.
Az első hét hónapban többet változtam, mint előtte hét évig. A cetvadászat kezdte rám nyomni a bélyegét, mert amikor visszatértem, Nina alig ismert meg. Szálkásra izmosodtam, lebarnultam, és a szemem sarkában már megjelentek az első hunyorgó ráncok. De látta, hogy boldog vagyok, hogy végre megtaláltam a helyem.