[Részlet egy évei végét járó cetvadász útinaplójából]
Egy szigonyos meséje, 2. köt.: Avagy a szigonyos utolsó útja
Több, mint negyed évszázad után végeztem a cetvadászattal, túlságosan is elgyötört vagyok a folytatáshoz. Láttam a szigetek minden zugát, és többet kerestem, mint a legtöbb ember egyáltalán lát életében. De nem maradt semmi sem. Végigéltem egy császár uralmát, és láttam, ahogy a leánya lép a trónra; derék, fiatal császárnőnk volt, de megölték fiatalon. Minden elpusztul, ami szép. Az ismert világ minden kikötőjében ettem, és az elképzelhető legmagányosabb vizeken hajóztam. Láttam Pandyssia szirtjeit. Még a legszebbikben sem lelem már örömöm. Az évek széttrancsírozott testek soraként jelennek meg álmomban: hosszú, karcsú testek dalolnak a hullámok közt a holdfényben, csak hogy rút, viharvert emberek szigonyozzák meg őket, akik egymást is megkéselnék egy pár jó csizmáért.
Évről évre kevesebb időm volt hazatérni. A nyelvem elfelejtette a köznapi csevely szavait, és a városlakók furcsának véltek. A testvérem, Nina, alig tudta, mit mondjon nekem, ha meglátogattam. Amikor a régens egy korrupt ügyvédje elszedte tőle a boltját, száz mérföldre keletre voltam Morley-től, a kezem ráfagyott a szigonyra a jeges esőben, és az első bikát követtük, akit hónapok óta láttunk. Segítettem Ninának, ahol csak tudtam, de a pestis elején meghalt. Nem számított. Ha keserű vagyok és irigy, azért lehet, mert ez az ipar elvette tőlem az álmaim. Legyőzött a világ.