[Kivonat egy mészáros naplójából]
Leona nyugtalannak tűnik, mikor éjszaka hazaérek. Azt a bizonyos szikrát keresi: a szerelmünket, az életünket, amely két évvel ezelőtt még megvolt. A céljainkat.
De minél jobban neheztel rám, annál jobban zokon veszem én is. Annál jobban eltemetem magamban az egészet.
Amikor az édesapját megölték a fuvarállomáson, feladtam a tanulmányaimat a Természettudományi Akadémián. Annyira rosszul kezelték a pénzügyeiket, és annyira sok tartozást halmoztak fel, hogy ha nem mondtam volna le a tanulmányaimról, az anyja és az öccsei biztosan tönkrementek volna. Az én munkám etet mindannyiunkat, és fizeti ki a bérleti díját annak a töpörödött, öreg pióca Wainwrightnak.
Gyűlölöm ezt a munkát, de pestis idején minden erőre szükség van, hogy az ember a kétségbeesés, vér és patkányok tengerén elevickéljen. Le kell fizetni a Lord Regent Városi Őrségét és Arnold Timsh ügyvéd úr hullaszámlálóit is. Ha az ember a rossz hivatalnokot sérti meg, azonnal elveszik az otthonát, és az Elárasztott Területre küldik. Így hát rám hárul minden.
Minden nap belemerítem sikoltó fűrészemet a tágra nyílt szemű szörnyekbe. Az Akadémián évekig tanulmányoztam őket, mikor kimentünk terepre. Most, hogy a vágóhídon dolgozom, a dolog helytelensége olyan a fejemben, akár egy sebhely. Az első hónapokban szinte kábulatban dolgoztam. Aztán általában mérgesen. Most a sebhely kezd begyógyulni, néhanapján úgy érzem, hatalom van a kezemben. Az egész létezésem csak hús. A fejemben csak hús, halál, csontok és éneklés van. Azok a rémisztő énekek, amelyek álmomban találnak rám.
Belenézek abba a hatalmas szembe, miközben lassan elveszem tőle az életet. Ez egyfajta mély kapcsolat, ahol a szörny tudja, hogy újra és újra visszajövök, hogy egyes darabokat órákon, vagy akár napokon át távolítsak el.
És ők énekelnek nekünk, egyfajta gyászdalt, amelytől minden idegszálam borzong.
Leona és én még mindig egy ágyban alszunk, de amikor megpróbál érzéseket kiváltani belőlem, én visszahúzódom. Aki voltam, már halott.