Lord Pendleton emlékiratai: 32. fejezet

Átirat

32. fejezet. Eddig csak keveset meséltem bátyáimról, Morganről és Custisról. Ikrek és négy évvel idősebbek nálam. Morgan a nagyobb a két tagbaszakadt alak közül, de csak egy hajszállal. Mióta csak az eszemet tudom, állandóan bántottak. Nem én mondom először, hogy az idősebb testvérek kegyetlenek, de esküszöm, az én szenvedésem egyedülálló volt. Mindössze öt éves voltam, mikor a bölcsőmbe szíjaztak, és hetekig gyűjtött viperákat raktak mellém. Bömbölésem – és légvételem – egy takaróval fojtották el, így a dadám csak órák múlva talált rám – alig éltem. Pár kígyót összetiportam, mások meg elmásztak, de előtte vagy tucatszor megmartak – a lábamon, a karomon, az arcomon. A sebekből hónapok alatt épültem fel, míg az a kettő csak szidást kapott! (Kifulladva elfordul a felvevőtől) Wallace! Bort ide! (Ismét visszafordul a felvevőhöz, komor hangon folytatja) Holnap azzal a különleges ajándékkal traktálom Önöket, amit tizedik születésnapomra kaptam tőlük.