[Részlet Anton Sokolov úti feljegyzéseiből]
Jó tengerészekkel indultam, a felük kétségkívül a serkonosi szigetvilág gaz kalózhajóin kérgesítette meg a tenyerét. De az is lehet, hogy már eleve ott születtek. A fele meghalt, mielőtt megláttuk volna a távoli kontinensre látogatókat fogadó, töredezett, vörös sziklafalat. Betegség, belharcok, volt, akit egy raj (vagy felhő) apró hal mérgezett meg, melyek madárként szökellnek a hullámok fölött, és százával zuhantak a fedélzetre. Mindenkit megszúrt mérgezett tüskéjük, aki hozzájuk ért. Két legényt a démoni széllökések sodortak el. A csendes tyviai kormányost holtan találták az ágyában, fehér prémjeibe burkolódzva, a rettegéstől tágra nyílt szemmel. Kevesen keltek át az óceánon: Pandyssia messzebb van, mint az ember hinné. Mások a sziklára mászva haltak meg. És most alig maréknyi emberrel állok itt, és pillantásom a legnagyobb egybefüggő szárazföldre esik. Szövetségeseim rémültek, mert ez már túlmutat rajtuk, és most a kapitányuk is halott: megszúrta valami prérivakondra hasonlító állat, amely sokkal hisztérikusabban reagált rá, hogy megfogtam. Nekem kell vezetnem az embereket.