[Részlet az utcai munkásokkal folytatott interjúsorozatból - Patkányfogó Lena]
Régen az ember fogott egy zsákot meg egy botot egy szöggel a végin, és annyi patkányt gyűjtött be egy éjjel, ahányat csak tudott. A Városi Őrség súlyra fizetett. A férjem, Benjamin, meg én főleg egyedül dolgoztunk, és megéltünk belőle. Ha találtunk egy helyet, ahol nagyon sok patkány volt, néha felbéreltünk egy csapat utcakölyköt, kisebbeket, akik még nem kevertek bajt. Kenyeret és almabort kaptak érte.
Amikor betört a pestis, megváltoztak a patkányok. Gonoszabbak lettek, nagyobbak és gyorsabbak. Figyelni kellett magára az embernek. Ha sarokba szorították, megfordultak, és az egész raj rárontott az emberre. Néha alig mentettem meg a bőrömet odalenn a csatornában! Utána sajogtak a harapások, de inkább a hangjuktól nem tudtam aludni éjszaka.
Egyre veszélyesebb lett, és a Városi Őrség kezdett jobban fizetni. De ez sem tartott sokáig, mert egy idő után túl sokakat rágtak tisztára, mielőtt még teleszedték volna a zsákot. Elég volt megcsúszni, és ellepték az embert, rágcsálták, próbálták csontig lezabálni. Így vesztettem el szegény Benjit is.