[Részlet egy felvigyázó titkos jelentéséből]
Most már több mint egy éve az apátságtól távol élek, felvigyázó testvéreim társasága és az Orákulum Rendjének vak nővérei nélkül. Napok teltek el úgy, hogy zsebmetszők fészkén aludtam, gyilkosok és még rosszabb fajzatok között, és az éjszakákat Dunwall legrosszabb sikátoraiban vadászva töltöttem. Gyilkosokkal vacsoráztam. Néha kimerészkedtem a városfalon túlra, elfeledett temetőkben és rossz szándékú emberek látogatta romokban rendezett találkozókra.
A szakállam hosszúra nőtt, és a Bottle Street-i meg a kalapos bandák kedvelte, viharvert ruhát és bőrholmikat viselem, úgy öltözködöm, mint azok a férfiak és nők, akik késelnek a megélhetésért. Az én kezem is véres, beismerem, de gondosan választottam meg áldozataimat a bűnözők és az életre méltatlan eretnekek közül, igazságosan végeztem ki őket, és halálukkal a hírnevemet öregbítettem. Egyelőre ez a trükk jól csengő nevet szerzett nekem társaim között, anélkül, hogy ártatlanok életét kellett volna kiontanom.
Sajátos célom van: fel kell keltenem a Daud nevű orgyilkos figyelmét, hogy közel kerülhessek hozzá.
A feketemágia lenyomozott használói közül egy sem érdemelte ki az Apátság figyelmét annyira, mint Daud. Állítólag az anyja a pandyssiai partok melletti szigetvilág egy boszorkánya volt, akit a Szigetektől messze portyázó kalózok ejtettek foglyul. A legendák szerint, mire a hajó visszatért, a kapitány halott volt, és a boszorka irányította a legénységet, pedig Daud még csak árnyék volt a hasában.
A legkorábbi történetek egy irgalmat nem ismerő bandagyilkosról szólnak, aki kaszásként aratott Dunwall boltosai és városi őrei között. Aztán következett a csend ideje; úgy véljük, ekkor éveken át a Szigeteket járta, anatómiát és okkult tudományokat tanult a tudás csarnokaiban és a tiltott művészetekkel foglalkozó hasonszőrűek rejtett pincéiben. Daudról azt tartják, egy telet magán a Természettudományos Akadémián is tanult. És egy ideig, mielőtt a szakadás megtörtént volna, a brigmore-i boszorkák is a szövetségesei voltak. Mindez idő alatt tökéletesítette tudását, és úgy véljük, ekkor kezdett a Kívülállóval ismerkedni.
Újabb jelentések érkeztek egy sötét bőrű orgyilkosról, akit az előkelőség riválisai eltávolításáért fizetett Dunwallban és a szigetek más nagyvárosaiban. Maréknyian élték csak túl, ha látták, de mind valami nagyon különöset meséltek. Füstként jelent meg és tűnt el. Egy tetőn állva intett, majd egy közeli erkélyről lezuhant egy nemesasszony és halálra zúzta magát a kockaköveken. Legutóbb, amikor az új fenyegetés, a pestis megjelent Dunwallban, Daud egy sötét bőrruhás, gázálarcos gyári cetfeldolgozóknak öltözött kis bandát vezetett. Érthetetlenül hűségesnek tűnnek ehhez a méltatlan alakhoz, és felmerült bennem a kérdés, hogy talán varázsereje egy részét az ő elméjük elkábítására, akaratuk rabigába hajtására használja.
Alig egy hónapja egy fiatal lány azt állította, különös jelenet tanúja volt. Egy üveg tejet vitt haza nyomorék bátyjának, és a Szabók negyedén át vágta le az utat. Egy keskeny utcában épp egy ablak alatt ment el, amikor szokatlan hangokat hallott bentről. Félrehúzta a szakadt függönyöket, és egy elhagyatott lakásba látott be, ahol bűnözők kockáztak és adták-vették a habbérfüvet. A túlsó falon egy okkult szentély állt, és felismerte a helyi felvigyázó tanításaiból, mi az. Egy, a leírás alapján Daudra emlékeztető férfi térdelt az oltár előtt, és egy láthatatlan szellemmel motyogott, mintha vitáztak volna. Levett egy halovány csontból készült faragványt az előtte lévő oltárról, majd minden fény kialudt a hirtelen kelt, tisztátlan széltől. A lány csendben elosont, aztán rohant, míg csak haza nem ért.
Minden kétséget kizáróan Daud a Kívülálló embere és meg kell halnia, mert határtalan gonoszságra képes. Erre esküdtem fel, ez életem legfőbb célja. Ameddig Daud meg nem halt és rontásától meg nem tisztul a világ, addig a bűnösök között maradok, és felé furakszom egyre. Nem adom fel az álcám vagy veszem fel felvigyázói álarcomat, míg Daud meg nem szűnik lélegezni.