[Részletek egy utcalakó kusza gondolataiból]
Még szép, hogy elmondom neked, kincsem. A végén úgysem titkolok előled semmit.
Életem megannyi, nyomorult napja, akár egy ház ablakai. A konyhából kilátok a kertbe, ahol a levelek, a szárak barnák, féreg rágta őket. Látod azt a kis halmot? Valamit takaróba csavartak, és az indák tövében helyeztek nyugalomra.
A fogadószoba az utcára néz, a szomszédok épp felgyújtják otthonaik, és elbarikádozzák magukat odabenn. Milyen meleg, milyen zárt, szívem!
Ne feledkezzünk el a hálószobáról sem. Egy rettentő sikátorra néz, ahol a huligánok egy vénemberrel játszadoznak. Ketten bottal verik, a velük levő lány pedig száraz, vén bordáit rugdalja. Ó, bárcsak megkaphatnám azokat a csontokat, bárcsak kifőzhetném a kondéromban!
Senki nem lakik már a házamban, szívem. Senki olyan, akivel találkozni akarnál.
Amikor a férjemmel éltem ott, derék népek voltunk. Vera Moray, mondták az emberek, olyan szép a házad, mint a Boyle udvarház! Még szebb! A vacsoráid pompásak, a báljaid fényűzőek!
Amikor az az ifjú Sokolov eljött, hogy megfesse a portrém, még mindig szinte fénykoromat éltem. Ragyogó, mondta, és épp csak férfi volt, olyan fiatal, mégis megfestette az ország legnagyobbjait. Mindenki az ő ecsetétől akart portrét, minden barátom. De én voltam az egyetlen, szívem, aki ecsetjétől nedvesen csillogott, súlyos pénzekért ott, a vásznon.
De nem csak bálok voltak, nem csak festmények. A férjemmel mindig csak utaztunk. Együtt utaztunk, ő meg én, egész a szigetek végéig. És még messzebb, Pandyssia vörös sziklafaláig, a sziklában ástunk, a barlangokban másztunk, gyertyafényben hunyorogva néztük a falakat. Számos drágaságra leltünk, de egy sem volt olyan drága, mint a fekete szemű kisfiú, szívem. Az a sok jel, a csontok, mind mélyen kifaragva, fényesre csiszolva!
Hazahoztam a vén csontokat. Elrejtettem drága férjemtől is. Aztán én is megtanultam kifőzni és megfaragni őket. Olyan szép ajándék lett belőlük, szívem! A néma kisfiú hazavitte őket. Annyira szerette! Mindig visszajött hát, új és új csontokat hozott nekem, feltartotta, hogy lássam a szemét, bár a nyelve béna volt. Mama, mondta a tekintete, faragd ki nekem ezeket a csontokat! Csinálj nekem új ajándékot! És olyan messze ment, egész Dunwall Towerig, egész a királyi hóhér posztjáig. Az én kis néma fiúcskám és az a fényes, éles kard!
Tudod, jobb csontok kellettek nekem. Jobb csontok, amit faraghatok, csiszolhatok, fényesíthetek. Az én drága, öreg férjem mindig fáradt volt. Levest főztem neki, aztán beteg lett. Jobb csontok, semmi más. Az én kis néma fiúcskámnak, a fekete szemű nevében faragva. Miután a férjemnek vége volt, elosztogattam születésnapi ajándékoknak. Nem akartam már ott élni.
Most meg már vén vagyok, és nincs sok mindenki, akinek ajándékot adhatnék. Csak a szemétben turkálok Rongyos Mamának, és etetem a lábamhoz gyűlő madarakat. Senki sem akar teázni, szívem! Különösen azok a durva, hangos tuskók a Bottle Street-en. Slackjaw meg a cimborái, mindig belekötnek szegény vénasszonyba, aki csak élni szeretne.
A végén úgyis együtt leszünk vele. Te meg én a rettentő éjszakában, csillagok felettünk és alattunk is. Mindig egyek a fekete szemekkel, szívem.